Pallag Ildikó tagintézmény-igazgató ünnepi köszöntőjének sorait idézem:
Nagy pillanat ez mindannyiunk életében, hiszen 50 év, egy fél évszázad mérhetetlenül sok idő, s ez alatt nagyon sok tanár, kolléga, dolgozó ember és kollégista diák fordult meg itt nálunk, ebben az épületben.
Nagy örömünkre szolgál, hogy 1975-ig visszamenőleg sikerült kollégista diákokat és tanárokat megszólítanunk és invitálnunk a mai rendezvényünkre. Nagy pillanat a mai, hiszen az intézményünk múltja és jelenje fonódik most össze, s ebben már benne foglaltatik a jövő nemzedéke is.
Nagyon sok élet, számtalan személyiség formálódott itt az évtizedek alatt, nagyon sok lányka cseperedett fel nálunk, akiknek az életét terelgettük, szívvel-lélekkel, gondoskodó, törődő szeretettel vettük körbe azért, hogy később az életben megtalálja a saját útját, megvalósítsa önmagát.
Engedjék meg, hogy megosszam Önökkel, Veletek Marcel Proust francia író gondolatait az emlékezés élményéről:
„De amikor a múltból semmi sem marad, egyedül az íz és illat, törékenyebben, de mégis tartósabban, anyagtalanabbul, kitartóbban és hűségesebben, még sokáig megmarad, mint lélek, emlékezve, várva, remélve a többi romjain, és rendíthetetlenül hordozza apró, szinte észrevehetetlen cseppjében az emlékezet hatalmas építményét.”
Az emlékek olyan nyomok, amelyek ízek, illatok, képek, érzések révén vésődnek belénk, a lelkünkbe, s valójában a lelkünk emlékezik vissza eseményekre, helyszínekre, emberekre, pillanatokra.
Emlékek nélkül nem lehet élni, az emlékek tesznek minket igazán emberré, mindenki emlékszik valamire a kollégiumi élettel kapcsolatban, a tanulószobán eltöltött pillanatok, a kimenő időben történt lopott percek, az éjszakai dorbézolások, a tanárok idegeinek felborzolása, mind-mind felejthetetlen és életre szóló élmények.
Ezek az élmények és emlékek örökre összekapcsolnak minket, benneteket egy életen át, s a kollégium intézménye az a hely, ami tárt karokkal vár vissza mindenkit, hiszen ez az épület régen és most is otthont és biztonságot nyújtó fészekként funkcionál.
